Vérzünk, virágzunk


semmim sincs
semmim sincs, micsoda vagyon!
a széllel szállok szabadon
testvéreim vad szarvasok
erdőt lakó agancsosok
szomjukat érzem ajkamon
patáik rúgását fájlalom
hegyek dobnak rám árnyékokat
völgyek, mezők hűs hajnalokat
napban izzom, holdban szárítkozom
félelmeim elől hozzád ajánlkozom
szárnyaim letépik, ajkaim bevarrják
virágos kedvemet gonoszok takarják
repülnék magasra, szurokba zuhanok
napfényre, kék égre hogyan is juthatok?
ha hozzám szólsz, úgy segíthetsz
szavaiddal szépen beteríthetsz…
arcomat megmosom erdei forrásban
– élni szeretnék a pusztulásban


lent a porban

lent a porban
valamikor ember voltam

vágyaimmal
soha senkit nem zsaroltam

éltem úgy is
félre álltam szemlesütve

tudtam úgy is
állatnak van ingyen kedve

akárhogy volt
boraimat mind kiittam

csörgősipkám
nagykabátom mind kihíztam

sutba dobtam
víg kedvemet, parolámat

hogyha volt is
nem szégyellem hahotámat

embertársam
nem bántottam, csak ha kellett

tolvajkodtam
bevallhatom ezt az egyet

vagyont címet
nem gyűjtöttem piculát sem

rangot sarzsit
nem értem el: nincsen kincsem

ez a leltár
sok-e? kevés? fene tudja

engem nem bánt
s akit igen, lehazudja


túl hét határon

hold, nap, föld, ég és csillagok
ne szóljatok rám, hogy itt vagyok
ne szóljatok, hogy létezem
ölembe téve két kezem

arcomat mossák évszakok
rőt nyarak, szelíd tavaszok
a csendet isszák ajkaim
a némaságba hull a rím

csontjaim törik vérebek
ember vagyok, hát tévedek
torkom szorul, fuldokolok
szent Balázshoz fohászkodok

medve táncol, csikasz éhez
nincsen kedvem a meséhez
sínekre fekszik bánatom
virágozz benne, fájdalom!

Isten elől elszaladtam
könyűm hullott, úgy mulattam
létem Léthébe lemerül
bírom, míg bírom emberül

kalapomat elhajítom
ágyban végzem, azt gyanítom
törött agancs ing az ágon
túl vagyok már hét határon

illat és bársony

illat vagy és puha bársony
jó kedvem és sóhajtásom
az öröm, hogy élek, vagyok
a legszebb szó, mit mondhatok

az álmom vagy, édes álmom
biztos pont az ingoványon
a szemem vagy, látsz helyettem:
magad látod önfeledten

a lélek vagy, erős lélek
ha elbújnál, meglelnélek
étek vagy, íz az ajkamon
harmat tavaszi hajnalon

fonál vagy, mely téphetetlen
remény – érinthetetlen
hiányod épít és rombol:
szabadíts meg a gonosztól!


vérzünk, virágzunk…
csonterdőnek belsejében
fától fáig hajt az éhem
éhezem rátok, a jóra
egy áhított kézfogóra

csonttól csontig hajt a vérem
sűrű erdő belsejében
úgy hittem én: ez az éden
s farkas vonyít csak az éjben

hozzátok érkeztem mindig
mosolyogtam: ahogy illik
busóálarcom ledobtam
törötten hever a porban

nem figyeltetek rám soha
az anyaföld is mostoha
agyam rozsdás winchester
szívem zokogja: ne cseszd el!

néha egy-egy vers meghatott
emeljetek rám kalapot
hiábavaló életem
lejárt mindenütt bérletem

kiköptem rég az obulust
elhajtok orvost, patikust
írtam verset jót és rosszat
vérzünk, virágzunk naphosszat

***

de ez csak játék, tudod-e?
Isten kezébe jutok-e?
az útvesztő ma szünnapot tart
távol a tenger, s közel a part

ha rád nézek, szabad vagyok
nap süt, hold süt, csillag ragyog
játszunk, te írod a szabályt
itt és örökkön odaát


karc az ablakon

a nappal eltörik
az éj beszennyez
durva kezek
kapkodnak kezedhez

csiga lennél
húzódnál magadba
a világtól nem
bántva tagadva

idegen a holnap
a ma tévedés
álmod is bántás
nehéz az ébredés

a város lüktet
zajosan dagad
piszkos és szennyes
rosszul érzed magad

a félelem árad
mint zúgó patak
magába zár
magával ragad

a tükör eltört
arcod szilánkos
fejed alatt kihűlt
álmokból a vánkos

napjaid lemeszelt
vonatablakok
vágyaid vékonyan
rájuk karcolod



ringató

ne szorítsad
ne fájdítsad
kedvét el ne szakítsad
lelkét el ne vadítsad!

lágy vizekkel
gyógyfüvekkel
enyhítő írja legyél
híven kedvére tegyél!

lágy pólyába
dús dunnába
betakard, hogyha fázik
ha arca könnytől ázik!

becézgessed
szeretgessed
űzd el tőle a rosszat
egész élete hosszat!

ringassad őt
mint csecsemőt
jóságod terjeszd rája
balzsamként légy szolgája!

*

szenvedésre
kétkedésre
ne legyen több alkalom:
távozz tőle, fájdalom!


könnyek szemedben

könnyek szemedben
véred szivemben
tétova vágyak

elmúlt a múlt
a tegnapba hullt
újjá kívánlak

szemedbe nézek
vérzek és égek
tilosban járok

hajad a párnán
lelkek a pányván
halálig várok

kapuk csukódnak
nyilak fúródnak
csuklómon vaspánt

nem hordok vértet
megjárom érted
világok hosszát



öt vers

a szemed szép
költői kép
metafora
kincses amfora

hullámzó tenger
hajnal ha felkel
virágos réten
alvó szemérem

agancs az ágon
hű talizmánom
dobogó vadak
dadogó szavak

minden és soha
édes mostoha
szívemben a rög
súlyos és örök

a szemed szép
költői kép
ábrándos álom
létem halálom

***
a dolgod ennyi
életre kelni
dalolni mindig
ahogyan illik

ha esik ha fúj
belőle tanulj
láng legyen kedved
jéggé ne dermedj

az ember olyan
búsul  komolyan
célja oly kevés
ölelés, evés

kincse temérdek
kapzsiság, érdek
a lelke fázik
ecetben ázik

kicsi az ember
nagy az úthenger
eltapos a gond
bújj el kis vakond!

 ***

árva szerelem
ez maradt nekem
múlnak az évek
játszik a lélek

játék a dal is
nem baj ha hamis
ha nincsen ríme
költünk estére

hazudunk eget
völgyet és hegyet
mezőre bárányt
égre szivárványt

kérd meg a banyát
púpot is ad rád
tedd össze kezed
fuss ha van eszed!

fuss amíg futhatsz
sehova juthatsz
mint óriás folt
sápadt a Hold

***

létünk lebegő
nincs már levegő
iszonyat a nap
tűzzel riogat

kiönt a tenger
halálos henger
elnyel a mélység
nyálkás sötétség

futnál de minek
csontod eszik meg
mérgek vegyszerek
gyilkos egyszeregy

nem segít a szó
hiábavaló
jelened, múltad
végleg elkúrtad

csak ábrándnak tűnt
a jövőd megszűnt
fölösleges vagy
odaát maradj!

***

két szemed forrás
folyóban sodrás
lágy naplemente
Isten jó kedve

szegénynek bőség
kufárnak költség
papoknak áldás
bűnnek megváltás

betegnek dunna
estig aludna
magyarnak Kárpát
őrzi az álmát

fénye az estnek
nagy Budapestnek
cserge az ágyon
csókok a nászon

két szemed forrás
kötés és oldás
vágyom napestig
lélektől testig



a blúzodon a kék virág

a blúzodon a kék virág
a tengert szelídíti rád

bőröd napfény meleg föveny
messze az ég közel a menny

ajkaid két rózsaszirom
friss szellőjű szép tavaszon

hajad mélybarna zuhatag
gyors sodrású és ingatag

tilalmas mélység két szemed
magába húzó végtelen


noli me tangere
ne érints meg, én nem vagyok
szeretlek téged, hát hallgatok
mosolyodban alszik az emlék
érted százszor világra mennék
ez nem szerelem, csak halk titok
ha elhagysz, újra meghalok