2017. augusztus 13., vasárnap

Azt mondd meg nékem…

(dalszöveg)

Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk.
Maradunk itt, vagy egyszer majd tovább megyünk.
Vásznak közt járunk, színekre várunk,
Mocskos kis árnyak nyomják a vállunk.
Hol vagy, Keopsz?

A dobok mögött a napunk rég leáldozott,
Minket az élet visszavont, elálmodott.
Tiszta pohárra hiába várunk,
Gyűrött az ingünk, görbe a lábunk.
Ez egy régi kép…

Házfalon csordul, vöröslik az alkonyat,
Unicum kéne vagy, ha nincs más, konyak.
Tán egy cigit még sodorni kéne,
Szótlanul ülnénk, míg végig égne…
Jól jönne most…

Csillagok fényén lebegsz, mint sólyommadár,
Sámándobodra rögöt dobott a halál.
Dobhártyán táncol, topog a lélek,
Üres rímekkel téged idézlek…
Hol vagy, Keopsz?

Pincehomályban cintányérod cicerész,
Hangíró voltál, bánatos örömzenész.
Festményeidre túlonnan találsz-e vevőt…
Siratunk téged, úgy illik, az elmenőt…

Színekbe szőtted álmatlan éjjeleid,
Kifogyhatatlan elmédnek képzeteit.
Vászonra–korra egyaránt köptél nagyot,
Életed-halálod fekete lyukat hagyott.

Könnyű kis modellek hasítják a levegőt,
Lebegve nézik a mélyen alant hebegőt.
Fáradt a hangunk, és hamis most minden szavunk,
Száraz torkunkra pálinkát nem kaphatunk.

Azt mondd meg nékem, hol lesz majd nyugvóhelyünk.
Maradunk itt, vagy egyszer majd tovább megyünk.

Itt van a város, vagyunk lakói,
Maradunk itten, maradunk itt, végleg maradunk…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése