2015. augusztus 12., szerda

Ezerhatszáznyolcvankilenc

A sváb telepesek balladája

„Der erste hat den Tod, der zweite leidet Not, der dritte erst hat Brot.”
„Az elsőnek jutott a halál, a másodiknak az ínség és csak a harmadiknak a kenyér.”
(régi sváb mondás a betelepülés idejéből)

Útra kelünk, hosszú vándorútra,
A szívünk fáj, úgy nézünk falunkra:
Itt már nincs élet, nincsen jövő.
Csak Isten segít minket, csak Ő.
Ő fogja majd kezünk az úton:
Fekete-erdőn s Duna-parton,
Hullámokon, Schachteleken,
Minden bajon s veszélyeken.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk,
Hagyjuk el házunk, hogy új hazát nyerhessünk!

Nehéz a válás, az út is az,
Amit ígértek, vajon igaz?
Házat, földet és kevés adót,
Dús humuszt és mindenféle jót…
Ki otthon maradt, szánva gondol ránk:
Kételkedik, lesz-e új hazánk.
De titkon örül is tán atyánk fia:
A birtokon nem kell osztoznia.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk,
Hagyjuk el házunk, hogy új hazát nyerhessünk!

Visszük egy ládában mindenünk:
Egypár ruhánk, s néhány eszközünk,
S mindenekfölött a Bibliát,
Mert hisszük: az Úr vigyáz reánk.
A többi mi volt, otthon maradt,
Út közben ránk a kétség szakadt:
A táj ismeretlen és idegen,
Félelem fészkel a szíveken.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk,
Hagyjuk el házunk, hogy új hazát nyerhessünk!

Nagy kínnal, ha sűrű erdőn át
Elérjük a kékellő Dunát,
Lélekvesztő skatulyákra szállunk,
Durva deszkán utazik családunk.
Ulm házai homályba tűnnek:
Hő könnyeink tajtékkal vegyülnek.
Veszélyes út az öreg Duna,
Fúlnak is sokan habjaiba.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk,
Hagyjuk el házunk, hogy új hazát nyerhessünk!

Vízi út kínjait, ha elszántan viseljük,
Magyarhont elérni erősen reméljük.
Szekérre szállunk akkor ottan,
S utunkat folytatjuk elcsigázottan.
Merre az út? – vezetőnk kémleli,
Mennyi az út? – mindnyájunk kérdezi.
Kenetlen, kelletlen csikorog
Szekerünk kereke, úgy forog.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk,
Hagyjuk el házunk, hogy új hazát nyerhessünk!

Mikor belőlünk a lelket is kirázta
A vénhedt szekérnek döcögő járása,
Elérünk egy vad pusztaságra,
Hegyek közébe jól bezárva.
Körben romok, gaz, elvadult táj,
Elhagyott föld, látása fáj.
Nem az, mit ígértek, nem az „Éden”,
Lehet, hogy meghalunk mind itt éhen.
Elfogyott az út, megérkeztünk végre,
Két kezünket kérőn emeljük az égre!

Mert ahogy végignézünk a tájon,
A jövő számunkra világos immáron:
Nem jólét vár, de könny, vér, munka.
Tudjuk most már – Isten régen tudta.
Nem adják új hazánkat ingyen:
Halni kell, hogy élhessünk itten.
Sorsunk: a jövő építése,
Hogy beérhessen Istennek vetése.
Elfogyott az út, megérkeztünk végre,
Két kezünket kérőn emeljük az égre!

Pilisvörösvár, 2015. augusztus 9.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése