2015. március 25., szerda

Jónás könyve


(apokrif limerik Babits Mihály verse nyomán)

Gonoszság lepte el Ninivét,
Bujaság magvait hinti szét.
      Korcs tanok mérgezik.
      A népe bűnözik
Tagadva teremtő Istenét.

Szólt az Úr emiatt Jónásnak,
Pontosan őneki, nem másnak:
„Menj el a városba,
Bűnöket átkozva –
Küldelek nagy égi tolmácsnak.

Szólj nekik, míg szóból értenek,
Ördögé városuk nem lehet;
Bánják meg tetteik!
Negyven nap eltelik,
S kő kövön nem marad! – Ezt tegyed!...”

Nem örült ennek a rest Jónás:
„Hálátlan, hívatlan hivatás;
Szólani ezeknek?
Feszítnek, szegeznek…”
S szólt az Úr: „Ha te nem, hát jő más…”

Kelletlen elindult Jáfónak,
Érezte lelkét túl fájónak.
Felszállt egy hajóra,
De rosszra, nem jóra,
Vak mélyét használva hálónak.

Elindult bárkája Tarsisba,
Isteni áldásban megbízva.
Ám az ég beborult,
Haragja sokasult,
S lettek a hullámok elhízva.

Megijedt akkor a kapitány:
„Ki tehet minderről, mely zsivány?”
Meglelik Jónást ott:
Reszketett, s rókázott.
„Egy zsidó!? A bűnös ez – nyilván!”

Megfogták Jónást a rémültek,
Tengerbe bedobni készültek.
Bele is vetették,
Szavát se vehették,
S íme: a hullámok békültek.

Jónásnak orrába víz szaladt;
Küld néki Urunk egy nagy halat.
Bekapta elölről,
Dacot így felőröl
Három-négy éjsötét nap alatt.

Bálnában Jónásunk kifakadt:
„Rendeld már vissza a nagy halat!
Parancsod betartom,
Beszédem megtartom:
S leronthatsz várost és várfalat.”

Jónást a cet ekkor kiköpte,
Gyönyörű ívet írt le röpte,
Nyálkás nagy turha lett
A parton. Úgy esett.
Haragját ím az Úr törölte.

S szól az Úr újólag Jónásnak:
„Törvényem megfelel, jó másnak,
Csak nékik nem klappol?
Az ördög elhappol
Egy egész nagyvárost magának…

Fenyegesd meg ezért Ninivét,
Hullva hull, ellenem, aki vét!
Negyven nap hogyha múl,
Kő kőről mind lehull:
Elpusztul a város és a nép!”

S elindul Jónás a városba,
Bujába, bűnösbe, átkosba,
Átadni a kódot:
„Teremtőnk csalódott.”
S feltűnt a távolból a Kasbah.

Első nap eljut a bazárba,
(Szombaton sem volt az bezárva),
Kufárok nevetik,
Gúnyolják, megvetik:
„Nem szökken szándékod ma szárba.”

Másodnap eljut a Sohóba,
Mindenki a rosszhír-hozóba
Beleköt. Leköpik.
Rosszlányok nevetik,
Tréfaként hozzák csak őt szóba.

Eljut így végül a Kashbába,
Fáradt már a feje, s a lába.
Oszlopra felteszik,
Kedvét jól elveszik,
Száját, hogy jártatja hiába.

Ekkor egy bősz átkot sző Jónás,
Városra szörnyű nagy káromlás:
„Harminchét rövid nap,
Sötétül majd a nap:
Könnyek közt eljő a váromlás.”

– Üvölti Jónás és kiszalad,
Végigfut városon perc alatt,
Kijut a pusztára,
– Eszelős tisztára –,
Sátort ver óriás tök alatt.

S mivelhogy intelme Jónásnak,
Félelmét ébreszti egy s másnak,
Hozzá ott betérnek
Kérdezni a népek,
Hány napja van még a világnak.

S rettegni kezd akkor Ninive,
Fájni kezd asszonyok, nők szive,
Gyermekük életét
Meghagyni kérlelék,
S gyarapszik Úristen sok hive.

Jónást nem lágyítja kérlelés,
Hitét nem rongálja kétkedés:
„Hiába is sírnak,
Nem marad itt írmag,
Még húsz nap, s nem lesz több ébredés!”

És lapoz a naptár, napra nap,
Eljön az utolsó virradat.
Majd dél lesz és este,
De hiába leste
Jónás a várost; az áll, marad.

„Becsaptál engem, jó Istenem!
– Hörögte Jónás torz-színtelen –
Minden szóm hiába;
Pusztába kiáltva…
Próféta voltam, s most? Nincstelen.”

Történt, míg Jónásunk prófétált,
Belőle Isten így profitált:
Szavai elértek
Sokakhoz, s megtértek,
Bosszútól ezért az Úr elállt.

S szólt az Úr Jónásnak legvégül:
„Nézzed, a mindenség hogy mélyül!
Csillagok felgyúlnak,
Országok elmúlnak,
Kicsi az ember, hát elszédül.

Te csak menj, s szüntelen prédikálj!
Ne kérdezd, Ninive miért áll!
A büntetést, türelmet,
Hagyd rám, s hogy üzenjek,
Ha fenyeget mindent a zord halál.”

Így szólt az Úr, s Jónás hallgatott,
A nyugvó nap lassan ballagott,
Fénylett nagy Ninive
Minden cifra köve.
S lakója mind nyugton alhatott.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése