2015. március 25., szerda

Noé bárkája

(apokrif limerik)

Egykor az ember úgy elvadult,
Szívbéli jósága elfakult.
            Megunta az Isten:
            „Nem tűröm ezt itten!
Törlöm, ki szavamból nem tanult!”

Kérette ezért a színéhez
Noét, ki közel állt szívéhez
            – Jóságos volt s igaz,
            Bűnösök közt vigasz –
S így szólott maradék hívéhez:
             
Halljad ím parancsát Uradnak:
Szerkessz egy nagy hajót magadnak,
           S szállj fel családoddal
           S minden állatoddal,
Melyek szállnak vagy földön szaladnak.

Mindenből párosat fogj be ott,
Igyekezz: lészen az mind halott,
            Aki nincs a bárkán,
            Ha kitör az orkán;
Nem látja többé a holnapot!

Küldetek vízözönt a Földre,
Minden bűnt, gonoszat törölve;
            Vizekkel megáldom,
Tisztítom, megváltom
Ím azt: hogy jó legyen örökre.”

Felfelel Noé a nagy Úrnak:
„Nem mondom én magam hajósnak,
            És ácstudományom,
            Uram, instálom,
Nem érzem igazán valósnak.

Mint járjam vizeid vad árját,
Mint merjek ekkora nagy bárkát     
            Tengerre feltenni,
            Világba elmenni,
Nem tudván színét és fonákját?”

„Hagyjad el valahány kifogást,
Megtanulsz Tőlem minden fogást:
            Terveket, ábrákat,
            Koordinátákat.
Kezdjed el máris az ácsolást!

Háromszáz sing legyen a hossza,
Rekeszekre kellőn beosztva,
            Szélessége ötven,
            Hogy férjetek többen,
S harminc sing menjen a magosba.

Fenyőfa alkossa a testet,
Vízállón deszkákat illesszed!
           Ehhez tegyél szurkot,
           Nádfonatot, hurkot.
Csapokat használj, ne vasszeget!”

Így szólt a Világot Tervező,
Szándéka nagyon is kedvező,
            Hogy Noé s családja
            E munkát ellátja.
Mert Ő az Osztó és Nevező.

Épülget lassacskán a bárka,
Szárazon bár, s a nép furcsállta:
            „Hülye vagy te nagyon,
            Hiszen ez kész vagyon!
Vitorlát feszítesz pusztába?

Gondolod, utazhatsz vaj’ ezen,
Víz helyett homokon, porszemen?
            Orvoshoz menj, bolond,
            Úgy tűnik, nagy a gond…” –
Gúnyolják ácsunkat ezeren.

Ő csak ment, s szerelgetett némán,
Futva föl s újra le a létrán,
            Baltája suhogva
            Fénylik a magosba’.
Nem töpreng röhejen és écán.

S elkészült a nagy komp egy napon,
Büszkén állt, s fáradtan a taton
            Noé apánk, a jó:
            „Micsoda stramm hajó,
Építve mennyei alapon.”

És akkor eladta mindenét,
Földjeit, házát és ékszerét.
            Élelmet eleget
            Bárkába azon vett.
Egy évre mérve a készletét.

Hajóba cipelték a sok jót:
Gabonát, hallisztet, sós toklyót,
            Szőlőnek vesszejét
            (Új bornak örömét).  
Raktára színültig tele volt.

Azután jöttek az utasok,
Állati népekből véve sok:
            Vadak és szelídek,
            Farkas és szelindek,
Patások, hüllők, ormányosok,

Oroszlán, hópárduc, jaguár,
Cinege, sólyom és kazuár,
            Oposszum, réti sas,
            Coyot és fajdkakas.   
Nőstény és hím szerint mindahány.

Csóválja fejét a sok zsidó,
Noéval dühödten ordító.
            „Már csak ez hiányzik:
            Menhelyet csinálsz itt,
Életünk sorát felfordító!”

„Pusztítsd el innen e sok vadat,
Különben felgyújtjuk házadat!
            Rondák és rühösek,
            Bőgnek és büdösek!”
– Zúdul reája szóáradat.

Noé azonban választ sem ad,
Felhúzza ím a hajóhidat,
            Bárkája ajtaját,
            Mindegyes ablakát
Becsukja, s tömít minden lyukat.

Megdördül ekkor a magas ég,
Villámok ezreit szórva szét.
            Fekete felhőből
            Víz árja kiömöl,
S beborít mindent a hordalék.

Negyven nap, s negyven éj egybefoly,
Víz árja hegyeken túlhatol,
            Nem hághat hátára
            Csak Noé bárkája.
S néma csend köszön a víz alól.

Negyven nap múltán a Vízözön.
Véget ér, Noéra nap köszön.
            Árbocra fölmászik:
            Mindenütt víz látszik,
Sehol egy hegy a látókörön.

Nehéz a túlélők élete,
Fogyóban raktárnak készlete:
            Néhány vad éhen halt:
            Velük a faj kihalt.
Noénak főhetett a feje.

Hét hónap múlva hajó farát
Megfeneklette az Ararát.
            Még néhány hosszú hét,
            S látszik a hegyvidék:
Kaukázus ormai odaát.

Noénak támadt egy ötlete,
Ott volt épp hollónak ketrece,
            Kalitot kinyitja,
            Menne a szabadba:
„Élelmet keresni lesz esze.”

Soványan jön vissza a madár,
Mivelhogy élelmet nem talál.
            Elmúlnak új napok,
            S galamb kel égre ott.
Begyében semmi sincs, visszaszáll.

Hét hétre jő, és a víz apad,
Látni már végig a szárazat.
            „Bosszant e tenger-lét!”
            Kienged új gerlét;
S talál az olajfaágakat.

Népével Noé most leborul:
„Életünk köszönjük, óh, nagy Úr!
            Hitünket megtartjuk,
            Uralmad akarjuk,
Bűntelen élünk majd, s igazul.”

S szólott az Úristen intelme,
Megérti mind a szív, mind elme:
            „Békében éljetek,
            Egymással férjetek!
Törvényt és erkölcsöt tisztelve!

S megnyílik bárkának ajtaja,
Kirajzik állatok sok faja,
            Új város alakul,
            Dolgozik és tanul
Túlélők nagyja és apraja.

A napnak éltető sugarát
Élvezik: új világ tavaszát.
            S bárkának romjait,
            Özönvíz gondjait
Elfedi bölcsen az Ararát.

Jónás könyve


(apokrif limerik Babits Mihály verse nyomán)

Gonoszság lepte el Ninivét,
Bujaság magvait hinti szét.
      Korcs tanok mérgezik.
      A népe bűnözik
Tagadva teremtő Istenét.

Szólt az Úr emiatt Jónásnak,
Pontosan őneki, nem másnak:
„Menj el a városba,
Bűnöket átkozva –
Küldelek nagy égi tolmácsnak.

Szólj nekik, míg szóból értenek,
Ördögé városuk nem lehet;
Bánják meg tetteik!
Negyven nap eltelik,
S kő kövön nem marad! – Ezt tegyed!...”

Nem örült ennek a rest Jónás:
„Hálátlan, hívatlan hivatás;
Szólani ezeknek?
Feszítnek, szegeznek…”
S szólt az Úr: „Ha te nem, hát jő más…”

Kelletlen elindult Jáfónak,
Érezte lelkét túl fájónak.
Felszállt egy hajóra,
De rosszra, nem jóra,
Vak mélyét használva hálónak.

Elindult bárkája Tarsisba,
Isteni áldásban megbízva.
Ám az ég beborult,
Haragja sokasult,
S lettek a hullámok elhízva.

Megijedt akkor a kapitány:
„Ki tehet minderről, mely zsivány?”
Meglelik Jónást ott:
Reszketett, s rókázott.
„Egy zsidó!? A bűnös ez – nyilván!”

Megfogták Jónást a rémültek,
Tengerbe bedobni készültek.
Bele is vetették,
Szavát se vehették,
S íme: a hullámok békültek.

Jónásnak orrába víz szaladt;
Küld néki Urunk egy nagy halat.
Bekapta elölről,
Dacot így felőröl
Három-négy éjsötét nap alatt.

Bálnában Jónásunk kifakadt:
„Rendeld már vissza a nagy halat!
Parancsod betartom,
Beszédem megtartom:
S leronthatsz várost és várfalat.”

Jónást a cet ekkor kiköpte,
Gyönyörű ívet írt le röpte,
Nyálkás nagy turha lett
A parton. Úgy esett.
Haragját ím az Úr törölte.

S szól az Úr újólag Jónásnak:
„Törvényem megfelel, jó másnak,
Csak nékik nem klappol?
Az ördög elhappol
Egy egész nagyvárost magának…

Fenyegesd meg ezért Ninivét,
Hullva hull, ellenem, aki vét!
Negyven nap hogyha múl,
Kő kőről mind lehull:
Elpusztul a város és a nép!”

S elindul Jónás a városba,
Bujába, bűnösbe, átkosba,
Átadni a kódot:
„Teremtőnk csalódott.”
S feltűnt a távolból a Kasbah.

Első nap eljut a bazárba,
(Szombaton sem volt az bezárva),
Kufárok nevetik,
Gúnyolják, megvetik:
„Nem szökken szándékod ma szárba.”

Másodnap eljut a Sohóba,
Mindenki a rosszhír-hozóba
Beleköt. Leköpik.
Rosszlányok nevetik,
Tréfaként hozzák csak őt szóba.

Eljut így végül a Kashbába,
Fáradt már a feje, s a lába.
Oszlopra felteszik,
Kedvét jól elveszik,
Száját, hogy jártatja hiába.

Ekkor egy bősz átkot sző Jónás,
Városra szörnyű nagy káromlás:
„Harminchét rövid nap,
Sötétül majd a nap:
Könnyek közt eljő a váromlás.”

– Üvölti Jónás és kiszalad,
Végigfut városon perc alatt,
Kijut a pusztára,
– Eszelős tisztára –,
Sátort ver óriás tök alatt.

S mivelhogy intelme Jónásnak,
Félelmét ébreszti egy s másnak,
Hozzá ott betérnek
Kérdezni a népek,
Hány napja van még a világnak.

S rettegni kezd akkor Ninive,
Fájni kezd asszonyok, nők szive,
Gyermekük életét
Meghagyni kérlelék,
S gyarapszik Úristen sok hive.

Jónást nem lágyítja kérlelés,
Hitét nem rongálja kétkedés:
„Hiába is sírnak,
Nem marad itt írmag,
Még húsz nap, s nem lesz több ébredés!”

És lapoz a naptár, napra nap,
Eljön az utolsó virradat.
Majd dél lesz és este,
De hiába leste
Jónás a várost; az áll, marad.

„Becsaptál engem, jó Istenem!
– Hörögte Jónás torz-színtelen –
Minden szóm hiába;
Pusztába kiáltva…
Próféta voltam, s most? Nincstelen.”

Történt, míg Jónásunk prófétált,
Belőle Isten így profitált:
Szavai elértek
Sokakhoz, s megtértek,
Bosszútól ezért az Úr elállt.

S szólt az Úr Jónásnak legvégül:
„Nézzed, a mindenség hogy mélyül!
Csillagok felgyúlnak,
Országok elmúlnak,
Kicsi az ember, hát elszédül.

Te csak menj, s szüntelen prédikálj!
Ne kérdezd, Ninive miért áll!
A büntetést, türelmet,
Hagyd rám, s hogy üzenjek,
Ha fenyeget mindent a zord halál.”

Így szólt az Úr, s Jónás hallgatott,
A nyugvó nap lassan ballagott,
Fénylett nagy Ninive
Minden cifra köve.
S lakója mind nyugton alhatott.