2015. augusztus 12., szerda

Sechzehnhundertneunundachtzig

Ballade der schwäbischen Siedler

Die ersten fanden den Tod,
die zweiten hatten die Not,
und die dritten erst das Brot.
(Spruch der deutschen Siedler aus dem 18. Jahrhundert)


Zu einer langen Reise brechen wir auf,
Das Herz schmerzt beim Blick auf das alte Haus.
Hier gibt’s kein Leben, keine Zukunft mehr,
Und nur Gott steht uns bei, nur er.
Er allein führt uns an der Hand:
Im Schwarzwald und im Donauland,
Auf den Zillen in Wind und Wogen,
Wenn Not und Gefahr’n um uns toben.
Los Gefährten, beeilt euch geschwind,
Für’s alte Heim eine neue Heimat gewinnt!

Die Trennung ist schwer und so auch der Weg.
Gibt’s für die Verheißung denn einen Beleg?
Die Höfe, das Land, die günstigen Steuern,
die fruchtbaren Böden, die sie uns beteuern?
Die zurückgeblieben, werden an uns noch denken?
Sie zweifeln, ob wir eine neue Heimat finden werden.
Doch freut sich die Sippschaft auch insgeheim,
Mit uns braucht sie nun nichts mehr zu teil’n.
Los Gefährten, beeilt euch geschwind,
Für’s alte Heim eine neue Heimat gewinnt!

In der Truhe all unser Hab und Gut,
Ein wenig Gewand, Gerätschaft und Mut.
Und zu alleroberst die Bibel darauf,
Wir glauben: Gott passt auf uns auf.
Was wir sonst hatten, blieb zu Hause zurück,
Unterwegs nagt der Zweifel nun Stück für Stück:
In Gegenden fremd und unbekannt,
Hat die Angst die Herzen übermannt.
Los Gefährten, beeilt euch geschwind,
Für’s alte Heim eine neue Heimat gewinnt!

Wenn wir unter Qualen durch dichten Wald
Die blaue Donau erreichen bald,
Überlassen wir unsere geschundenen Seelen
Dem dürftigen Schutz der löchrigen Zillen.
Seh’n die Häuser von Ulm in der Ferne verschwimmen,
Und heiße Tränen im Wasser des Flusses zerrinnen.
Tagen voller Gefahr auf der Donau müssen wir uns stellen,
Viele lassen ihr Leben in den schäumenden Wellen.
Los Gefährten, beeilt euch geschwind,
Für’s alte Heim eine neue Heimat gewinnt!

Die wir das Ende des Weges am Wasser erleben,
Fassen Mut, unserem Ziel Ungarn zuzustreben.
In Wagen umsteigen und Pferde wir schirren,
Doch müssen wir auf uns gestellt herumirren.
Wo der Weg ist und wie lang, keiner kann’s sagen,
Niemand hat Antwort auf unsere Fragen.
Die Räder dreh’n sich schwer, haben nichts, sie zu schmieren,
Sie schrei’n, als würden auch sie ihre Heimat verlieren.
Los Gefährten, beeilt euch geschwind,
Für’s alte Heim eine neue Heimat gewinnt!

Das Rollen des alten Wagens gnadenlos rüttelt,
Hätt’ die Seele fast aus dem Leib uns geschüttelt,
Bis wir in wildem Ödland landen,
Fest von Bergen umstanden.
Ruinen, Unkraut und Wildnis rundherum,
Verlass’ner Boden, schmerzvoller Anblick, warum?
Es ist nicht die Verheißung, der Garten Eden,
Hier wird es kaum etwas zu essen geben.
Zu Ende ist der Weg, erreicht das Ziel,
Mit erhobenen Händen zum Himmel beten wir!

Als unsere Blicke über die Landschaft schweifen,
Fällt der Schleier von den Augen, und wir begreifen.
Dies ist kein Paradies, nur Tränen, Blut und Schweiß,
Und wir wissen nun endlich, was Gott schon lange weiß.
Die neue Heimat wird uns nicht billig gegeben:
Wir müssen sterben, um weiter zu leben.
Für die Nachkommen zu bauen ist unser Los,
Gottes Saat wird erst durch uns’re Arbeit groß.
Zu Ende ist der Weg, erreicht das Ziel,
Mit erhobenen Händen zum Himmel beten wir!


Werischwar, den 9. August 2015

(Aus dem Ungarischen von Maria Mirk, lektoriert von Katalin Pomikacsek)

Ezerhatszáznyolcvankilenc

A sváb telepesek balladája

„Der erste hat den Tod, der zweite leidet Not, der dritte erst hat Brot.”
„Az elsőnek jutott a halál, a másodiknak az ínség és csak a harmadiknak a kenyér.”
(régi sváb mondás a betelepülés idejéből)

Útra kelünk, hosszú vándorútra,
A szívünk fáj, úgy nézünk falunkra:
Itt már nincs élet, nincsen jövő.
Csak Isten segít minket, csak Ő.
Ő fogja majd kezünk az úton:
Fekete-erdőn s Duna-parton,
Hullámokon, Schachteleken,
Minden bajon s veszélyeken.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk,
Hagyjuk el házunk, hogy új hazát nyerhessünk!

Nehéz a válás, az út is az,
Amit ígértek, vajon igaz?
Házat, földet és kevés adót,
Dús humuszt és mindenféle jót…
Ki otthon maradt, szánva gondol ránk:
Kételkedik, lesz-e új hazánk.
De titkon örül is tán atyánk fia:
A birtokon nem kell osztoznia.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk,
Hagyjuk el házunk, hogy új hazát nyerhessünk!

Visszük egy ládában mindenünk:
Egypár ruhánk, s néhány eszközünk,
S mindenekfölött a Bibliát,
Mert hisszük: az Úr vigyáz reánk.
A többi mi volt, otthon maradt,
Út közben ránk a kétség szakadt:
A táj ismeretlen és idegen,
Félelem fészkel a szíveken.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk,
Hagyjuk el házunk, hogy új hazát nyerhessünk!

Nagy kínnal, ha sűrű erdőn át
Elérjük a kékellő Dunát,
Lélekvesztő skatulyákra szállunk,
Durva deszkán utazik családunk.
Ulm házai homályba tűnnek:
Hő könnyeink tajtékkal vegyülnek.
Veszélyes út az öreg Duna,
Fúlnak is sokan habjaiba.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk,
Hagyjuk el házunk, hogy új hazát nyerhessünk!

Vízi út kínjait, ha elszántan viseljük,
Magyarhont elérni erősen reméljük.
Szekérre szállunk akkor ottan,
S utunkat folytatjuk elcsigázottan.
Merre az út? – vezetőnk kémleli,
Mennyi az út? – mindnyájunk kérdezi.
Kenetlen, kelletlen csikorog
Szekerünk kereke, úgy forog.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk,
Hagyjuk el házunk, hogy új hazát nyerhessünk!

Mikor belőlünk a lelket is kirázta
A vénhedt szekérnek döcögő járása,
Elérünk egy vad pusztaságra,
Hegyek közébe jól bezárva.
Körben romok, gaz, elvadult táj,
Elhagyott föld, látása fáj.
Nem az, mit ígértek, nem az „Éden”,
Lehet, hogy meghalunk mind itt éhen.
Elfogyott az út, megérkeztünk végre,
Két kezünket kérőn emeljük az égre!

Mert ahogy végignézünk a tájon,
A jövő számunkra világos immáron:
Nem jólét vár, de könny, vér, munka.
Tudjuk most már – Isten régen tudta.
Nem adják új hazánkat ingyen:
Halni kell, hogy élhessünk itten.
Sorsunk: a jövő építése,
Hogy beérhessen Istennek vetése.
Elfogyott az út, megérkeztünk végre,
Két kezünket kérőn emeljük az égre!

Pilisvörösvár, 2015. augusztus 9.

2015. augusztus 6., csütörtök

Új hazádnak rendületlenül

A betelepülési emlékmű avatására

Háromszázhuszonhat éve
jönnek a nagy időkön által,
apa, anya, fiú, leány:
egy nép, egy család.
S utánuk a többi vándor,
mind bízva, valahány.
Fáradtak már,
mint ki sokat vállal,
de céljukat föl nem adják:
rájuk új otthon, új haza vár,
termékeny föld, új határ.

Jönnek a Fekete-erdő,
Württemberg és Bajorország,
sváb Alb tájairól,
és még ki tudja, honnan.
Sóhajuktól nő a felhő,
de gyalogolnak bőszen,
gondjaiktól jóllakottan,
mégis hitben oly erősen,
elszántan és viselősen,
csikaszéhhel, sietősen.

Mert menni kell, mindig menni,
ha ólom húzza is a lábukat,
ha kirázza lelküket a szekér,
ha sebes örvény riasztja őket,
ha a kis hajót lehúzza a mély,
ha jég veri a ponyvát,
ha elfogy a kenyér:
menni kell, mindig menni,
hajtja őket makacs céljuk,
menni kell, csak menni,
új országra lelni,
új hazára lelni.

Elűzte őket az ősi föld,
mely csak ínséget termett,
franciák dúlta kormos falak
közt halálos lehelet.
Elűzték a gondok, bajok,
a felaprózott birtok,
a reménytelenség átka,
testvéri szói szitok,
minden, mi rossz volt,
minden, mi baj, gyilok.

Ők jönnek a nagy időkön által,
apa, anya, fiú, leány:
egy nép, egy család.
céljukat föl nem adják,
nem adják alább:
hazát keresnek, hont, otthont,
bölcsőt és sírokat,
sok-sok új kis rokont,
sok munkát, de kenyeret is sokat.
Jönnek a nagy időn által,
ők, a telepesek,
a lábuk fáradt,
mintha ólomból lenne,
lélegzetük kihagy,
ajkaik cserepesek.

De jönnek, egyre csak jönnek,
a szemükben könnyek,
honjuk őket elűzte,
tekintetük mégis büszke,
mert akarattal lelnek új hazát,
új földet, házat,
templomot, plébániát:
családi tűzhelyet,
jászolt, sírhelyet.
S mosolyog rájuk fent
a kék mennyezet.

Apa, anya, fiú, leány:
mi vagyunk ott,
mi jövünk elszántan
éhesen, s fáradtan
de bízva Istenben
a nagy időkön át,
elhagyva otthonunk,
remélve egy új hazát,
jobb földet, sorsot,
harmóniát.

Mi vagyunk a szobor,
minket várt az új haza,
mi vagyunk lakói e földnek,
akik egykor idemenekültek,
és akik oly sok viszontagságon át,
oly sok viszály után,
megsokasodva mégis itt vagyunk,
háromszázhuszonhat éve is itt valánk.
Fogadj szívedbe, te drága hon,
Magyarország, édes hazánk!



Pilisvörösvár, 2015. augusztus 5.

2015. március 25., szerda

Noé bárkája

(apokrif limerik)

Egykor az ember úgy elvadult,
Szívbéli jósága elfakult.
            Megunta az Isten:
            „Nem tűröm ezt itten!
Törlöm, ki szavamból nem tanult!”

Kérette ezért a színéhez
Noét, ki közel állt szívéhez
            – Jóságos volt s igaz,
            Bűnösök közt vigasz –
S így szólott maradék hívéhez:
             
Halljad ím parancsát Uradnak:
Szerkessz egy nagy hajót magadnak,
           S szállj fel családoddal
           S minden állatoddal,
Melyek szállnak vagy földön szaladnak.

Mindenből párosat fogj be ott,
Igyekezz: lészen az mind halott,
            Aki nincs a bárkán,
            Ha kitör az orkán;
Nem látja többé a holnapot!

Küldetek vízözönt a Földre,
Minden bűnt, gonoszat törölve;
            Vizekkel megáldom,
Tisztítom, megváltom
Ím azt: hogy jó legyen örökre.”

Felfelel Noé a nagy Úrnak:
„Nem mondom én magam hajósnak,
            És ácstudományom,
            Uram, instálom,
Nem érzem igazán valósnak.

Mint járjam vizeid vad árját,
Mint merjek ekkora nagy bárkát     
            Tengerre feltenni,
            Világba elmenni,
Nem tudván színét és fonákját?”

„Hagyjad el valahány kifogást,
Megtanulsz Tőlem minden fogást:
            Terveket, ábrákat,
            Koordinátákat.
Kezdjed el máris az ácsolást!

Háromszáz sing legyen a hossza,
Rekeszekre kellőn beosztva,
            Szélessége ötven,
            Hogy férjetek többen,
S harminc sing menjen a magosba.

Fenyőfa alkossa a testet,
Vízállón deszkákat illesszed!
           Ehhez tegyél szurkot,
           Nádfonatot, hurkot.
Csapokat használj, ne vasszeget!”

Így szólt a Világot Tervező,
Szándéka nagyon is kedvező,
            Hogy Noé s családja
            E munkát ellátja.
Mert Ő az Osztó és Nevező.

Épülget lassacskán a bárka,
Szárazon bár, s a nép furcsállta:
            „Hülye vagy te nagyon,
            Hiszen ez kész vagyon!
Vitorlát feszítesz pusztába?

Gondolod, utazhatsz vaj’ ezen,
Víz helyett homokon, porszemen?
            Orvoshoz menj, bolond,
            Úgy tűnik, nagy a gond…” –
Gúnyolják ácsunkat ezeren.

Ő csak ment, s szerelgetett némán,
Futva föl s újra le a létrán,
            Baltája suhogva
            Fénylik a magosba’.
Nem töpreng röhejen és écán.

S elkészült a nagy komp egy napon,
Büszkén állt, s fáradtan a taton
            Noé apánk, a jó:
            „Micsoda stramm hajó,
Építve mennyei alapon.”

És akkor eladta mindenét,
Földjeit, házát és ékszerét.
            Élelmet eleget
            Bárkába azon vett.
Egy évre mérve a készletét.

Hajóba cipelték a sok jót:
Gabonát, hallisztet, sós toklyót,
            Szőlőnek vesszejét
            (Új bornak örömét).  
Raktára színültig tele volt.

Azután jöttek az utasok,
Állati népekből véve sok:
            Vadak és szelídek,
            Farkas és szelindek,
Patások, hüllők, ormányosok,

Oroszlán, hópárduc, jaguár,
Cinege, sólyom és kazuár,
            Oposszum, réti sas,
            Coyot és fajdkakas.   
Nőstény és hím szerint mindahány.

Csóválja fejét a sok zsidó,
Noéval dühödten ordító.
            „Már csak ez hiányzik:
            Menhelyet csinálsz itt,
Életünk sorát felfordító!”

„Pusztítsd el innen e sok vadat,
Különben felgyújtjuk házadat!
            Rondák és rühösek,
            Bőgnek és büdösek!”
– Zúdul reája szóáradat.

Noé azonban választ sem ad,
Felhúzza ím a hajóhidat,
            Bárkája ajtaját,
            Mindegyes ablakát
Becsukja, s tömít minden lyukat.

Megdördül ekkor a magas ég,
Villámok ezreit szórva szét.
            Fekete felhőből
            Víz árja kiömöl,
S beborít mindent a hordalék.

Negyven nap, s negyven éj egybefoly,
Víz árja hegyeken túlhatol,
            Nem hághat hátára
            Csak Noé bárkája.
S néma csend köszön a víz alól.

Negyven nap múltán a Vízözön.
Véget ér, Noéra nap köszön.
            Árbocra fölmászik:
            Mindenütt víz látszik,
Sehol egy hegy a látókörön.

Nehéz a túlélők élete,
Fogyóban raktárnak készlete:
            Néhány vad éhen halt:
            Velük a faj kihalt.
Noénak főhetett a feje.

Hét hónap múlva hajó farát
Megfeneklette az Ararát.
            Még néhány hosszú hét,
            S látszik a hegyvidék:
Kaukázus ormai odaát.

Noénak támadt egy ötlete,
Ott volt épp hollónak ketrece,
            Kalitot kinyitja,
            Menne a szabadba:
„Élelmet keresni lesz esze.”

Soványan jön vissza a madár,
Mivelhogy élelmet nem talál.
            Elmúlnak új napok,
            S galamb kel égre ott.
Begyében semmi sincs, visszaszáll.

Hét hétre jő, és a víz apad,
Látni már végig a szárazat.
            „Bosszant e tenger-lét!”
            Kienged új gerlét;
S talál az olajfaágakat.

Népével Noé most leborul:
„Életünk köszönjük, óh, nagy Úr!
            Hitünket megtartjuk,
            Uralmad akarjuk,
Bűntelen élünk majd, s igazul.”

S szólott az Úristen intelme,
Megérti mind a szív, mind elme:
            „Békében éljetek,
            Egymással férjetek!
Törvényt és erkölcsöt tisztelve!

S megnyílik bárkának ajtaja,
Kirajzik állatok sok faja,
            Új város alakul,
            Dolgozik és tanul
Túlélők nagyja és apraja.

A napnak éltető sugarát
Élvezik: új világ tavaszát.
            S bárkának romjait,
            Özönvíz gondjait
Elfedi bölcsen az Ararát.

Jónás könyve


(apokrif limerik Babits Mihály verse nyomán)

Gonoszság lepte el Ninivét,
Bujaság magvait hinti szét.
      Korcs tanok mérgezik.
      A népe bűnözik
Tagadva teremtő Istenét.

Szólt az Úr emiatt Jónásnak,
Pontosan őneki, nem másnak:
„Menj el a városba,
Bűnöket átkozva –
Küldelek nagy égi tolmácsnak.

Szólj nekik, míg szóból értenek,
Ördögé városuk nem lehet;
Bánják meg tetteik!
Negyven nap eltelik,
S kő kövön nem marad! – Ezt tegyed!...”

Nem örült ennek a rest Jónás:
„Hálátlan, hívatlan hivatás;
Szólani ezeknek?
Feszítnek, szegeznek…”
S szólt az Úr: „Ha te nem, hát jő más…”

Kelletlen elindult Jáfónak,
Érezte lelkét túl fájónak.
Felszállt egy hajóra,
De rosszra, nem jóra,
Vak mélyét használva hálónak.

Elindult bárkája Tarsisba,
Isteni áldásban megbízva.
Ám az ég beborult,
Haragja sokasult,
S lettek a hullámok elhízva.

Megijedt akkor a kapitány:
„Ki tehet minderről, mely zsivány?”
Meglelik Jónást ott:
Reszketett, s rókázott.
„Egy zsidó!? A bűnös ez – nyilván!”

Megfogták Jónást a rémültek,
Tengerbe bedobni készültek.
Bele is vetették,
Szavát se vehették,
S íme: a hullámok békültek.

Jónásnak orrába víz szaladt;
Küld néki Urunk egy nagy halat.
Bekapta elölről,
Dacot így felőröl
Három-négy éjsötét nap alatt.

Bálnában Jónásunk kifakadt:
„Rendeld már vissza a nagy halat!
Parancsod betartom,
Beszédem megtartom:
S leronthatsz várost és várfalat.”

Jónást a cet ekkor kiköpte,
Gyönyörű ívet írt le röpte,
Nyálkás nagy turha lett
A parton. Úgy esett.
Haragját ím az Úr törölte.

S szól az Úr újólag Jónásnak:
„Törvényem megfelel, jó másnak,
Csak nékik nem klappol?
Az ördög elhappol
Egy egész nagyvárost magának…

Fenyegesd meg ezért Ninivét,
Hullva hull, ellenem, aki vét!
Negyven nap hogyha múl,
Kő kőről mind lehull:
Elpusztul a város és a nép!”

S elindul Jónás a városba,
Bujába, bűnösbe, átkosba,
Átadni a kódot:
„Teremtőnk csalódott.”
S feltűnt a távolból a Kasbah.

Első nap eljut a bazárba,
(Szombaton sem volt az bezárva),
Kufárok nevetik,
Gúnyolják, megvetik:
„Nem szökken szándékod ma szárba.”

Másodnap eljut a Sohóba,
Mindenki a rosszhír-hozóba
Beleköt. Leköpik.
Rosszlányok nevetik,
Tréfaként hozzák csak őt szóba.

Eljut így végül a Kashbába,
Fáradt már a feje, s a lába.
Oszlopra felteszik,
Kedvét jól elveszik,
Száját, hogy jártatja hiába.

Ekkor egy bősz átkot sző Jónás,
Városra szörnyű nagy káromlás:
„Harminchét rövid nap,
Sötétül majd a nap:
Könnyek közt eljő a váromlás.”

– Üvölti Jónás és kiszalad,
Végigfut városon perc alatt,
Kijut a pusztára,
– Eszelős tisztára –,
Sátort ver óriás tök alatt.

S mivelhogy intelme Jónásnak,
Félelmét ébreszti egy s másnak,
Hozzá ott betérnek
Kérdezni a népek,
Hány napja van még a világnak.

S rettegni kezd akkor Ninive,
Fájni kezd asszonyok, nők szive,
Gyermekük életét
Meghagyni kérlelék,
S gyarapszik Úristen sok hive.

Jónást nem lágyítja kérlelés,
Hitét nem rongálja kétkedés:
„Hiába is sírnak,
Nem marad itt írmag,
Még húsz nap, s nem lesz több ébredés!”

És lapoz a naptár, napra nap,
Eljön az utolsó virradat.
Majd dél lesz és este,
De hiába leste
Jónás a várost; az áll, marad.

„Becsaptál engem, jó Istenem!
– Hörögte Jónás torz-színtelen –
Minden szóm hiába;
Pusztába kiáltva…
Próféta voltam, s most? Nincstelen.”

Történt, míg Jónásunk prófétált,
Belőle Isten így profitált:
Szavai elértek
Sokakhoz, s megtértek,
Bosszútól ezért az Úr elállt.

S szólt az Úr Jónásnak legvégül:
„Nézzed, a mindenség hogy mélyül!
Csillagok felgyúlnak,
Országok elmúlnak,
Kicsi az ember, hát elszédül.

Te csak menj, s szüntelen prédikálj!
Ne kérdezd, Ninive miért áll!
A büntetést, türelmet,
Hagyd rám, s hogy üzenjek,
Ha fenyeget mindent a zord halál.”

Így szólt az Úr, s Jónás hallgatott,
A nyugvó nap lassan ballagott,
Fénylett nagy Ninive
Minden cifra köve.
S lakója mind nyugton alhatott.